A faláb elégiája

 

Szekeres Jani úgy megörült az öreg falábú halálának, mintha megölő ellensége költözött volna át a másvilágra. Arra a fáintos művégtagra fájt a foga. Mert az bizony bolti volt, príma áru. Budapestről rendelték a ’14-es háború után. Nagy szeme volt akkor az ilyesminek, csakúgy, mint mostanság, ’44 karácsonya táján.

– Mit akarsz? – kérdezte ridegen az özvegy, amikor Szekeres Jani beállított az öreg falábú, Vas Antal házába. Nemigen volt szokás, hogy a Szekeres Janihoz hasonló ágrólszakadt szerencsétlenek hívatlanul átlépjék Vasék küszöbét. Az íratlan szabály alól az sem adott felmentést, hogy a nagygazda most két gyertya közt feküdt a tisztaszobában, és felszálló, nyugalmat kereső lelkét ágyúszóval háborgatta a sarkaiból kifordulni látszó világ.

            – Antal bátyám, az isten nyugosztalja, nekem ígérte a lábát – mondta katonasapkáját tördelve a hívatlan sirató.

            Amikor Szekeres Jani mankóval a hóna alatt hazakerült az orosz frontról, nem lelte a helyét. Igaz, nem is nagyon volt helye. Szülei korán meghaltak. Az apai házban testvérbátyja élt hat gyerekkel meg a sógorasszonnyal olyan szegénységben, ami elől csak elfutni lett volna jó.

            – Más se hiányzott nekünk, csak egy nyomorék – perelt a sógorasszony a Teremtővel.

            Szekeres Janit arra kárhoztatta a sorsa, hogy naphosszat üldögéljen bakaruhájában az utcai lócán. Ha megmacskásodott a dereka, álldogált, bicegett egy kicsit a mankóval. Egyszer arra szekerezett az öreg falábú, Vas Antal. Megállította lovait, és jól megnézte, meddig van felgyurve a fiatalember nadrágszára.

            – Gránát? – kérdezte.

            – Az.

            – Ne búsulj, rád hagyom a lábam. Nem jó az, ha az ember alatt átjár a kutya.

            Vas Antal is éppen a bal végtagját veszítette el, csak egy háborúval korábban. Mindkettejüket térd fölött csonkolták.

            – Igaz is, minek temetnénk el vele… – mondta az özvegy, és nekiállt akkurátusan lecsatolni a mulábat a néhány órás halottról. Majd madzaggal ügyesen átkötötte a végtagot, és Szekeres Jani nyakába akasztotta.

            A rokkant fiatalember elindult hazafelé, és senki sem volt boldogabb nála. Magyar katonai teherautó állt a kocsma előtt, bent ittak az egyenruhások. Szekeres Jani is betért.

            – Az öreg Vas Antal lába – szólt oda a meglepett kocsmárosnak, és rögtön hátraaraszolt a mellékhelységbe, ahol gyerekes örömmel felpróbálta a jussát. Kicsit kaszálva lépett vele, de pompásan megfelelt. Ráengedte a falábra a kincstári nadrágszárat, és ahogy mankóit hátrahagyva, enyhén imbolyogva elindult a söntés felé, olyan volt, mint bármelyik tényleges baka, aki felöntött a garatra. Egy időközben érkezett tábori csendőr azonnal ráförmedt.

            – Mi az istent csinál maga itt? Hol az egysége?

            – Alázatosan jelentem, hadirokkant vagyok – vágta ki a választ katonásan, és bepárásodott a szeme, olyan jólesett neki, hogy egész embernek nézték. A csendőr megkopogtatta a lábát, és úgy bólintott, mint aki bocsánatot kér.

            – Igyál egy pohár pálinkát annak örömére, hogy megint két szartaposód van – kínálta a kocsmáros a boldog embert –, fizetni se kell érte. – Aztán még maga elé dörmögte: – Háborúban úgysincs értéke a pénznek.

            Szekeres Jani se látott, se hallott, a saját jövőjét tervezte. A katonák jöttek-mentek, cserélődtek, és arról beszélgettek, hogyan szorongatják az oroszok Budapestet. A kocsmáros sajnálkozott az öreg Vas Antal sorsán: a szíve adta fel, mondta, nem bírta elviselni, hogy a front lassan eléri a falu határát.

            – Így még asszonyt is kapok – szólalt meg váratlanul a boldog hadirokkant. – Megnősülök, és élünk, mint bárki más.

            Már besötétedett, amikor kapatos fejjel kilépett a kocsmaajtón. Szakadt a hó, de semmi volt ez az orosz zimankóhoz képest, amiben annyi bajtársa megfagyott. A doni visszavonuláskor már nem lehetett mással felrázni a fásult katonákat, csak azzal, ha a csontkeményre fagyott embereket fél kilométerenként fejjel lefelé beleállították a hóba. Olyanok voltak az ég felé nyúló lábaikkal, mint az ördög kútágasai.

            Szekeres Jani órákon át próbálgatta a járást. Sokszor elvágódott a hóban, de nem számított, élvezte, hogy mankó nélkül is képes mozogni. Belefeledkezett a tanulásba, szinte észre sem vette, hogy kiért a faluból. Hosszú emelkedőben folytatódott az út. A kaptató tetején magányos házikó állott, egy szegény zsidó családé volt, amíg az ősszel be nem vagonírozták őket. Úgy határozott, elmegy a hajlékig, legalább kitapasztalja, hogyan kell használni az új lábát hegymenetben. Már majdnem a házig ért, amikor néhány robbanást hallott. Belőtte a falut az orosz tüzérség.

            A kis házban fény pislákolt. Nem lett volna szabad, mert amikor elvitték a zsidókat, még a bejáratot is bedeszkázták. Az ablaküveget jégvirág cirádázta, nem lehetett belátni. Szekeres Jani egy fejszét vett észre az ajtóban, felismerte, kincstári holmi, a hadseregben használtak ilyet. Ezzel feszíthették le a deszkákat, de a deszkák nem voltak sehol.

            Három gyerek kucorgott a házikó egyetlen szobájának sarkában. A két kisebbik négy-ötéves forma lehetett, a nagyobbik olyan hétesztendős. Rongyokba, ruhákba úgy-ahogy bebugyolálták magukat. Istentelen hideg áradt a házban, amin semmit sem enyhített, hogy a földön egy petróleumlámpa égett. A két kisebbik gyerek alélt állapotban volt, a nagyobbik pedig annyira didergett, hogy alig lehetett érteni a szavát.

            – Nem fagyhattok meg! – mondta Szekeres Jani, miközben erőteljes dörzsöléssel próbálta feléleszteni a kihulés előtt álló kicsiket.

            – Testvérek vagyunk, menekülünk – vacogta a nagyobbik gyerek. – Elszakadtunk a szüleinktől, katonák hoztak eddig, de itt kiraktak bennünket. Azt mondták majd jönni fog értünk valaki, akivel tovább tudunk menni.

            – Mit csináljak veletek? – kérdezte inkább csak magától Szekeres Jani. – A faluba nem mehetünk, oda éppen most szivárognak be az oroszok, még lelőnének. Meg aztán ölben kellene levinni benneteket, az aligha menne nekem.

            Tűzhely volt a szobában, de tüzelnivaló semmi sem akadt a házban, se bútor, se papír, semmi. Fa sem volt a környéken, hogy lett volna hová kimenni gallyat vágni.

            A nagyobbik gyerek felvisított ijedtében, amikor azt látta, hogy Szekeres Jani lecsatolja a fél lábát. Jó, hogy nem látta az arcát, amikor a kincstári fejszével hasogatni kezdte a végtagot, mert könnyes volt a férfi arca, tiszta könny.

            Szekeres Jani petróleumot öntött a lámpából az apróra vágott falábra. Megbuvölten nézte a fellobogó tüzet. Olyan volt a fénye, mintha a lángos csillag kölcsönözte volna, az, amelyik a három királyokat vezette.

            Két nap volt még szentestéig.

 

Göncölszekér

 

            Az anya negyven évig, negyven karácsonyon át várta a legidősebb fiát, mert sohasem hitte el, hogy meghalt. Miért is hitte volna, hiszen nem álmodta meg, nem érezte meg.

Az egyik megmaradt, cakkos szélű fotográfia tanúsága szerint jókötésű, dús, fekete hajú fiatalember volt a fiú; a képen két csikó között áll, fogja a lovak kantárszárát. Nagyon szerette, becézgette, dédelgette ezeket az állatokat. Körülbelül akkor zabrálták el az oroszok a család csikóit, amikor őt utoljára látták a nagy Szovjetunióban egy fogolyszállító vonaton, halálos betegen.

            Amúgy a fiú erős volt, mint a vasék. Egyszer fogadott a többi legénnyel, hogy meg bír emelni egy szekeret. Alábújt, és a hátával megemelte – de sérvet kapott. Ezért az első sorozáskor kimustrálták. Bánatában otthon ráborult az asztalra, és sírt, sírt, hulltak a könnyei, mint a záporeső. Nagy szégyen volt a faluban, ha valaki kimaradt a katonaságból. Később persze ő is angyalbőrbe bújhatott, vakmerő harcos lett a háborúban.

            Amikor kiment a frontra, azzal búcsúzott:

– Bármeddig is leszek távol, egy szép karácsonyon bekopogtatok a szülői ház ajtaján.

            Aztán eltelt vagy húsz karácsony. Talán éppen a huszadikon az anya azt vette a fejébe, hogy a fia Oroszországban már családos ember, csak valamiért nem engedik haza. A negyvenedik karácsonyon, ami számára az utolsó volt, így szólt:

– A fiam él, de majd csak a másvilágon találkozom vele. Nem baj, őrá ott is vigyázni kell. Még nekiáll emelgetni a Göncölszekeret.

 

Szélütés

 

A börtön, a kaszárnya és a kórház ablaka előtt mindig posztol egy terebélyes fa – állapította meg Szilveszter, és engedelmes bal kezével szájához emelte a sörösüveget. Sután, köhögéssel megszakítva kortyolt néhányat az italból. Alkoholmentes – kiáltotta volna oda az ügyeletes nővérnek, aki rosszallóan összerántotta szemöldökét, de a férfi ez idő szerint nem tudott artikuláltan beszélni.

A posztos fa olyan szerepben van, mint az életfa Szibériában – éppen csak nem fohászkodnak hozzá. Mégis úgy bámulnak rá a börtön, a kaszárnya és a kórház lakói, mintha várnának tőle valamit. Annyi vágyat, reményt, kívánságot aggatnak rá, hogy a temérdek csodavárástól meg is szentülhetne. Így elmélkedett Szilveszter, s közben mereven nézett kifelé a kórterem ablakán. Tekintete elakadt a posztos fa csupasz ágai között.

Hirtelen nagyot rázkódtak az üvegtáblák, valaki közvetlen közelben petárdát robbantott. A férfi bal lábával reflexszerűen hátrább lökte kerekesszékét, testének jobb oldala közömbös maradt. Nem sokan lehettek a kétmilliós Budapesten, akik jobban utálták nála a robbanások hangját. Szerte a városban durrogtatással búcsúztatták az óesztendőt, megkezdődött a 2001. év utolsó órája.

Szilveszter tisztában volt vele: a vidám szilajkodás percei visszavonhatatlanul véget értek számára. Negyvennyolc évesen immár a válogatott célszerűségekre kell figyelnie, akár az okos kerekesszék-tervezőnek. Szorongva vette tudomásul, hogy amit igazi életnek lehet nevezni, végleg elszivároghat tőle, mint zsibbadt szájszélen a nyál.

Nyolc nappal korábban, december 23-án még egészségesen ébredt otthonában, nem sejtve, hogy néhány óra elteltével valami köztes tartományban találja magát, az élet és a halál mezsgyéjén, rémült, megadó állapotban. Bevásárolni indult karácsonyra. Gépies hibátlansággal vezetett, mint a robotpilóta. Úton a bevásárlóközpont felé soha nem tapasztalt keserűség szállta meg. Dermesztő tudással tudta, csak az Úristennel mehetne perbe, amiért igazából nincs kinek ajándékot vennie. És akkor megérintette valami. Valami, aminek szellemi természete volt. Ahogy a tudósok, a termékeny gondolkodók előtt egyszer csak megvilágosodik a rejtett tartalom, a nem tudott összefüggés, ugyanúgy felismerésszerűen megnyilvánult előtte a céltalanság, önnön hiábavalóságának rémisztő valósága. Az élete üres volt, mint a kifosztott fészek.

Igazság szerint feleségének, fiának, menyének és unokájának kellett volna örömet szereznie karácsonyi csecsebecsékkel. A hitves és a fiú temetőben nyugszik, a menyét robbanás tépte szét, az unokája meg sem született.

Szilveszter leparkolt a bevásárlóközpont előtt, kiszállt a kocsijából, aztán mintha fejbe vágták volna, elsötétült előtte minden. A kórházban tért magához, ahol iszonyodva tapasztalta, hogy képtelen értelmesen megszólalni. Ha csak azért is erőltette, fülsértő, megformálatlan hangokat hallatott, olyasféléket, mint a süketnémák. Gutaütést kapott, a jobb oldala lebénult. Két-három napig szánalmasan félreállt a szája. Az ajkai később csinosodtak ugyan, de továbbra sem tudott szót váltani az emberekkel. Megharagudott a nyelvére, az ajkaira, a hangszálaira. Gyűlölte őket, mint süketnéma a kaputelefonokat.

Szilveszter sportember volt. Ez még a kórházi tolószékben is hangsúlyosnak tetszett. Pizsama és köntös helyett rövid szárú sportnadrágot és hozzá illő pólót viselt. Valaha tagja volt a magyar teniszválogatottnak. Most a betegszállító fiú öltöztette. Játszott a Davis Kupákon, a világranglista 247. helyére küzdötte fel magát. Pályára lépett Wimbledonban is, igaz, nem a főtáblán, de az mindenképp megtiszteltetés, ha valaki ütőt ragadhat a teniszszentélyben. Fáradtság és vég nélküli labdamenetnek tűnt számára az élet, amely alapvetően nem nyújtott mást, csak élvezetet. És ez a kellemes világ mindenkor visszaigazolta az erőfeszítéseket is.

– Amikor megütöd a labdát, tudnod kell, hova jön majd vissza – magyarázta Szilveszter a tanítványainak a tenisz fortélyait. Neki mindig odajött vissza, ahova várta.
Hanem egyszer csak nála is beütött a baj. A felesége leukémiás lett. Beszállt a halál a játékba. Ez öt évvel Szilveszter agyvérzése előtt történt. Az orvosok csontvelő-átültetést javasoltak az asszonynak. Ám ritka szerencse érte őket: Szilveszter alkalmas donornak bizonyult. A sportember repesett az örömtől. Úgy találta: ászt ütött a halálnak. A család egy bajor professzort választott operátornak és kezelőorvosnak. Ő számított a legjobb specialistának Európában. A bonyolult műtétet Münchenben végezték el. Olyan sokba került az operáció, hogy el kellett adniuk budai luxusvillájukat. Nem számított. Győzni akarása minden más megfontolást háttérbe szorított. Leszívatták Szilveszter medencecsontjából a szükséges mennyiségű csontvelőt, és beültették a felesége testébe. De az asszony szervezete kilökte az idegen anyagot.

A hitves halála életkedvet apasztó vereségnek bizonyult. Az özvegységre jutott Szilveszter elzárkózott a világtól.

– Az öltözőből mindig ki kell jönni – bölcselkedett azelőtt, ha lelket kellett vernie valamelyik szárnyaszegett, félrehúzódó tanítványába. Lassan neki is sikerült elmozdulni a mélypontról, visszatámolygott a pályára. És ha adogatott, megint oda kapta vissza a labdát, ahova várta.

Csakhogy már gyanakvó lett. Néha félve gondolt rá: bármikor beavatkozhat a játékba valami kifürkészhetetlen, célvezérlés nélküli hatalom, váratlanul közbeüthet a labdamenetbe egy furcsa sújtású szellemkéz.

Tenisziskolája és bérelhető salakpályái hoztak annyi pénzt a konyhára, ami a fiának s neki elég volt a megélhetéshez. Sokszor úgy ellepték a fehér dresszes passziózók a vörös pályákat, mint betegek nyelvét a lepedék.

Az anyja halála annyira megviselte a kamaszkortól éppen búcsút intő fiút, hogy hosszabb ideig pszichológus kezelte. Nem tett jót a lelkivilágának az sem, hogy az eladott zöldövezeti villából egy lehangoló lakótelep tizedik emeleti lakásába költöztek. A csontvelő-átültetés számláinak rendezése után nem futotta többre.

A pszichológus mindenesetre értette a dolgát. Lassan kivezette páciensét a depresszióból. Elérte, hogy a fiatalember a tanulásban, az ott elért sikerekben lelje legfőbb örömét. Végül a fiú Amerikába ment jogot hallgatni. Beleszerelmesedett egy New York-i lányba, akit ripsz-ropsz feleségül vett. Az ifjú pár lakást bérelt a Hudson folyó közelében, és úgy érezték magukat, mint akik révbe értek. Egy napon Szilveszter sms-t kapott: „Unokád lesz!”

2001. szeptember 10-én a fiú hazarepült Budapestre, hogy elintézzen néhány ügyes-bajos dolgot, még a bébi világra jötte előtt. Október közepére írták ki a szülést, ezt követően már nem akart elmozdulni a párja és a kicsi mellől.

– Azt szeretnénk a feleségemmel, ha karácsonykor meglátogatnál bennünket New Yorkban – mondta a fiú Szilveszternek, amikor előszedte utazótáskájából a magzat ultrahangképéről készült videokazettákat. Ezeket nézegették egész este a tizedik emeleti lakásban, és olyan béke szállta meg őket, amilyen csak az anyaméhben van.

Másnap kiszaladtak a tenisziskolába, és ütögetni kezdtek egymással. Szilveszternek feltűnt, mennyire fordulékony, ruganyos és kezdeményező a fia. Az ő fia, aki különösebben sosem lelkesedett a játékért, noha a tehetségét nem lehetett elvitatni. Csak hát az a fajta ember volt, aki bármikor képes abbahagyni bármit. Az anyja halála után a teniszpálya környékére sem ment.

Egyszer, amikor a fia még serdülőkorú volt, Szilveszter elindította egy korosztályos versenyen. A döntőig jutott és nyerésre állt. A mérkőzés azonban elhúzódott alkonyatig. Május volt. A teniszpálya mellett hatalmas nyárfa állt, körülötte cserebogarak rajzottak. A fiúgyerek, se szó, se beszéd, otthagyta a meccset, és ütővel a kezében önfeledten hajkurászni, csapkodni kezdte a zümmögő bogarakat. Szilveszter mint edző és apa megrökönyödve figyelte a jelenetet. Felesége halála után azt gondolta: amilyen véletlenszerűen találta el a fia a cserebogarakat, ugyanolyan esetlegesen sújt le a vaksors az emberekre. Szeptember 11-én viszont ők ketten örömteniszt játszottak Budapesten.

Magyar idő szerint délután ötkor érkeztek haza a tizedik emeleti lakásba. Leültek teázni, közben bekapcsolták a tévét. Egyenes adásban közvetítették a New York-i World Trade Center pusztulását. A fiú teát kavaró keze reszketni kezdett, s ettől úgy ugrált a kiskanál a csészében, mint a túlmozgásos harangnyelv. Várandós felesége az egyik felhőkarcolóban dolgozott. Éppen abban, amelyiknek elsőként vezették neki a repülőgépet a terroristák. A fiú azonnal szeretett volna visszarepülni Amerikába, ám az Egyesült Államokban elrendelt légtérzárlat miatt ez lehetetlen volt. Anyósával tartotta a telefonkapcsolatot, aki a második napon immár biztosra mondta: lánya, vagyis az amerikai feleség, méhében a kicsivel, a terrortámadás áldozata lett. A harmadik napon a fiú a mélybe vetette magát a tizedik emeleti lakás erkélyéről.

Fogok még teniszezni? – ezt a kérdést írta le Szilveszter engedelmes bal kezével, és felmutatta a papírt a főorvosnak a december 31-i nagyviziten.

– Nem áltatom – szigorodott el a doktor –, már az is eredmény lesz, ha önállóan ki tud szállni a kerekesszékből, és egyedül ráül a vécére. Persze csodák mindig vannak.

Éjfél közeledtével megsűrűsödtek a Szilveszternek szóló sms-ek. Még mindig ott darvadozott a tolószékében az ablak előtt, és bámulta a posztos fa sötét ágait. A városban rendületlenül petárdáztak. Elolvasta az sms-eket, barátai, tanítványai küldték. Mindnyájan örömteli névnapot és boldog új évet kívántak neki.

 

(Duna-part folyóirat, 2009/4.)

 A sikeres Arisztokraták ma könyvsorozat szerzője, Adonyi Sztancs János ezúttal egy regénnyel jelentkezett. Lapunk volt főmunkatársának Nászetetés, avagy csók után herpesz című kötetében a hősnő félig francia, az erotika magyar, a csapda nemzetközi. 

– Mi az a nászetetés?

– Nászetetésnek nevezzük, amikor a hím állat ajándékot – főként élelmet – visz a nősténynek, hogy könnyebben rábírja a párosodásra. Nászetetés az is, amikor a hódító férfi szellemi csemegével nyűgözi le a kiválasztott nőt.           

 – A könyvben az utóbbi történik?

– Igen. A férfi főhős harminckét buja, novellisztikus történettel és egy szervesen kapcsolódó verseskötettel ajándékozza meg a rajongva szeretett hölgyet. Egyébként a regény kerettörténete egy budapesti, finnyás érzékiséggel teli szalonból indul és egy párizsi börtön cellájában, illetve a magyar titkosszolgálat irodájában fejeződik be.

 – Nagy élvezettel ábrázolod a vidéki Magyarország kellemeit és kéjeit, ideértve az evés-ivás gyönyörűségeit.  Miért tobzódnak az érzékek nálad?

– Mert szeretném, ha az olvasóim egyfajta boldogságot élnének át. Ehhez nyújt segítséget az érzékek világa, ami az emberlét egyik kulcsterülete. Vitathatatlan, hogy boldogságot okoz, ha az érzékeket megfelelő módon hangoljuk össze. Az író elvileg olyan ember, aki tud bánni az érzékekkel, ügyesen keveri, finoman harmonizálja azokat. Egyébként ez alighanem kultúrafüggő, elvégre Dániában vagy Vietnámban másképpen harmonizálnak, mást tekintenek kellemes érzéki együttállásnak. Meglehet ezen a területen is érvényesülnek a nemzeti sajátosságok…

– Úgy társítod az érzékeket a Nászetetésben, hogy azok erotikus élményt is kiváltsanak, ám ilyenkor fennáll a veszély, hogy átcsúszol a pornóba. Nem féltél ettől?

– A legkevésbé sem, hiszen lenézem a pornót. Ami pornó, az huszadrendű. Két anyag súrlódásáról szól, és ez nem több, mint amikor két téglát egymásra hasaltatunk. Ezzel szemben igazi erotikus helyzet nemigen képzelhető el szív és lélek nélkül; itt férfi és nő csakugyan egymásra talál, annyira eggyé válnak, mint a kétszikű tojás.

– Hogyan kerül a történetbe a titkosszolgálat?

– Kellett a csattanóhoz. Másfelől a csapdát állító titkosszolgálat váratlan felbukkanása átértékeli, nemzetközi térbe emeli az egész addigi sztorit. Lehet, hogy nem is az örök férfi és az örök nő gyönyörű, de nyűgös kapcsolatáról szól a regény? Döntsön az olvasó!   

                                                                                  H. L. 

Szabad Föld, 2009. november 20.

Ha valakit be akar szervezni a titkosszolgálat, azt be is szervezi. Vagy nem. Ha nem, akkor bosszút áll. Mármint a szolgálat. Előveszi azt a férfit, aki éveken át küzdött Zsanett szerelméért, szellemének meghódítása után a testet is akarja, a nő testét, amely annyi gyönyör és annyi keserűség forrása, legalábbis Adonyi Sztancs János szerint.

Nászetetés című könyvének borítóján egy talpig meztelen nő látható, Potyók Tamás festménye. De mi a nászetetés? „Nászetetésnek nevezzük, amikor a hím állat valamit – főként élelmet – visz a nősténynek, hogy könnyebben rábírja a párosodásra. Nászetetés az is, amikor a hódító férfi szellemi csemegével nyűgözi le a kiválasztott nőt.” Így szól a szerző magyarázata. S ha ez így volna, ezt a könyvet csak nőknek volna szabad olvasni, ha lehet, vonaton, ölükbe ejtve álmodozni a két elbeszélés közti szünetben, szembesülve azzal, hogy mindez vagy hasonló velük is megtörtént már, vagy majdnem megtörtént, de nem vállalták. És vagy megbánták, vagy nem.

Adonyi Sztancs nagy mesélő. Történetei fókuszában a férfi-nő kapcsolat sikere és sikertelensége, végtelen hatalma és törvényszerű végessége áll, a mesélés kényszere sem viszi rá azonban arra, hogy divatos, tengerikígyó-hosszúságú halasi csipkék finomságával tüntető mondatokat – divatosabb szóval: szövegeket – gyártson. Ettől még lehetne őt konzervatív, avíttas szerzőnek nevezni, ám a kifejezés nyíltsága, a szexua­litás intimitásának és brutalitásának bemutatása nem erre vall. Elbeszélései az erotikus irodalom legszélső pereméig elmerészkednek, ám aki az internet pornófilmecskéinek bámulására szocializálódott, az csalódni fog. Itt nem szexre szakosodott iparosok adják elő mutatványaikat, itt emberek vannak, akiknek ugyanolyan fontos a szex, mint a másik ember.

Ebben a regénynek álcázott novellafüzérben az emberek – furcsa? – beszélnek. S noha egy bonmot szerint a beszéd a félreértések forrása, Adonyi Sztancsnál a beszéd arra való, hogy kifejezzük gondolatainkat, már amennyiben vannak. A szerelmesek persze hallgatni is tudnak, az ő hallgatásuk mélyén titkos mágia, telepatikus üzemmód van, nem egymás ellen, hanem egymásért hallgatnak. Csoda ez, ritkán elfogadott isteni adomány.

Zsanett, a frissen kivívott globális kapitalizmus ádáz ellenfele lett, radikalizmusa a fennálló államrendek szemében maga a megtestesült terroristaveszély. Vigyázni kell rá, szemmel kell tartani, s ki lenne erre alkalmasabb, mint az a férfi, aki szereti. Zsanett megmenekülhetne a börtöntől, ha a titkosszolgálatba beszervezett férfi jelenthetne róla, jelenthetné hazai és külhoni kapcsolatait. Zsanett szalonjában közép-európai szervezkedés készül a külföldi titkosszolgálatok szerint, holott a társaság minden tagja magyar. Hiába szlovák, ukrán, szerb vagy horvát állampolgár. Veszélyes üzem.

  Adonyi Sztancs János író, újságíró megkereste a magyar történelmi vezető réteg még élő tagjait, és velük folytatott beszélgetései könyvvé álltak össze. Az Arisztokraták ma című album nagy siker lett, több utánnyomást megért, és még nincs vége: karácsonyra elkészül a harmadik kötet. Megrázó, elgondolkodtató, tanulságos történetek kerekednek ki a sorsokból – egy lefejezett elit tragédiája. 

  Lukács Csaba  

– Személyes oka van rá, hogy a főnemesekről írjon?   

– Nincs személyes indíték, apai nagyanyám ugyan nemesi családból származik, de ők csak köznemesek voltak. Engem az a kérdés izgatott: mekkorát bukott az ország, a magyarság azon, hogy brutálisan kiiktatták a történelmi arisztokráciát a társadalomból?

– Mekkorát?

– Tudja, több száz év kell ahhoz, hogy egy nemzet kigyöngyözzön magából egy kifinomult, nemzetközi beágyazottsággal rendelkező elitet. Ezért szerintem a főnemesség társadalmi, nemzeti érték. Ezt az értéket próbálták teljesen elpusztítani azok, akik 1945-től kezdve a múltat végképp el akarták törölni. Tehát e tekintetben pontosan akkorát buktunk, amekkora kárt okoztak a kíméletlen eszme harcosai az arisztokráciában mint értékben.

– Hogyan látja, meghálálták, megszolgálták a nagyurak kiváltságos helyzetüket a nemzetnek, vagy inkább csak élvezték az életet?

– A kettő nem zárja ki egymást. Az ifjúBatthyány Boldizsárt elküldték például a francia királyi udvarba, hogy tanulja ki a hadművészetek fortélyait. ott jól érezte magát, kiváltképp azért, mert állítólag szerelembe esett az utóbb lefejezett Stuárt Máriával, a skótok királynőjével, aki az idő szerint éppen francia földön tartózkodott. Hogy szerelmük pusztán plátói maradt-e, ma már senki sem tudhatja; a Batthyányak legendáriuma sem igazít el a részleteket illetően.  A magyar főúr mindenesetre lenyűgöző személyiség lehetett, hiszen korának legnagyobb tudósaival, művészeivel állt levelezésben, illetve akivel tudott személyes kapcsolatot teremtett. Antwerpenben például portrét készíttetett magáról idősebb Pieter Brueghellel, a festőóriással. És mellesleg 1587-ben Kanizsánál megverte a törököt. Nekem minderről a Budán lakó gróf Batthyány Bálint mesélt, aki tapintatosan megkért, hogy ne gróf urazzam, mert manapság már idejétmúltnak érzi a címek és rangok használatát. Úgy gondolja, a történelmi nevet viselőknek nem az őseik által szerzett méltóságokkal kell kitűnniük a mai Magyarországon, hanem azzal, hogy ellenállnak a lépten-nyomon tapasztalható káros tendenciáknak, vagyis a csalásnak, lopásnak, hazugságnak.

– Az arisztokráciának példaadó szerepe is volt a politikában, gazdálkodásban, közerkölcsben. Miért éppen a főurak szolgáltak mintául?

 

– Azért, mert őket eleve felelősségvállalásra, vezetésre, a legnemesebb értékek ápolására és továbbadására nevelték. Már a családban megrostálták a fiatalokat, és aki nem volt kellően művelt, széles látókörű az nem foglalkozhatott például nagypolitikával. Ha valaki kezelhetetlen nagyságú adósságot halmozott fel, netán rútul csődbe vitt egy vállalkozást, az kötelességszerűen főbe lőtte magát, vérrel mosta le a família, illetve a saját becsületén esett foltot. Egy ilyen sajnálatosan tragikus esetről a beszélt nekem bikali házában, Baranya megyében Puchner báró, aki mostanság villanyszereléssel és mezőgazdasági vállalkozással foglalkozik. A főnemes csemeték nevelésében fontos volt az önfegyelemre, önállóságra szoktatás. A fóti Károlyi-kastélyban jelenleg albérletben lakó gróf Károlyi László elmondta, hogy gyerekként, kamaszként nem adhatott utasítást az alkalmazottaknak, és azok nem fogadhatták el az esetleges parancsait. Pénzt a kezébe nem kapott, ajándék csak karácsonykor, húsvétkor és születésnapra járt neki. Sportolnia kellett, szobája kissé hidegen volt tartva. Idejekorán tudatosították benne, hogy a tekintélyes vagyon, amit majd örököl, nem az övé, azt ő csak működteti, gyarapítja, családja, nemzete javára. Ezeknél az embereknél a haza és a nemzet iránti hűség csak ritka esetben üres szólam. Az arisztokraták számarányukhoz képest tömegesen jelentkeztek önkéntes frontszolgálatra mind az első, mind a második világháborúban, pedig ők igazán könnyen megtalálhatták volna a kibúvókat, hogy ne kelljen mundérba öltözniük. Megrázott az a történet, amit Nádasdy Borbála grófnőtől hallottam az édesapjáról, Pál grófról és az édesapja anyjáról, Wenckheim grófnőről. Nádasdy grófék meglehetősen szűkös körülmények között éltek Németországban, Lindauban a hatvanas években. Egyszer azonban felvillant előttük a gondtalan élet lehetősége. A német állam ugyanis kárpótlást adott azoknak, akiknek egykor vagyonuk volt Magyarországon, valamint német ajkúnak vallották magukat. Egy müncheni ügyvéd tájékoztatta az apát és a nagymamát, hogy igen jelentős összeg várományosai, amennyiben aláírják, hogy németek. Ekkor Nádasdy és Wenckheim összenézett, majd egyetértően közölték: ők minden körülmények között magyarok, ezért a maguk részéről tárgytalannak tekintik az ajánlatot. „Könyörgök, gróf úr – kérlelte az ügyvéd Nádasdyt – ön a festékgyárban török vendégmunkásokkal együtt gürcöl, belélegzi nap mint nap a rákkeltő vegyszerpárát!” De mindkét magyar hajthatatlan maradt. Az apa végül csakugyan rákban hunyt el, bár honvágya is siettette halálát. Az 1949-ben született báró Perényi János esete sem mindennapi.  1985-ben otthagyta a stockholmi egyetem eszmetörténeti tanszékének katedráját a peresztrojka reménykeltő hatására. Bécsbe költözött, mert a hazája közelében akart lenni, ha majd bekövetkeznek a változások. Amikor budai lakásában megkérdeztem tőle, miért adott fel egy olyan tudományos karriert, amiért a legtöbben odaadnák a fél karjukat, így válaszolt: „Él bennem egy régi ösztön, ami időnként megkérdi tőlem: hogyan tudnál hasznára lenni a magyar népnek?”

– A háború után talán egyetlen társadalmi csoport sem kapott annyi pofont, mint a főnemesség. Miért hajtottak ilyen kérlelhetetlenül a megsemmisítésükre?

– Ebben a tárgykörben Esterházy Antal herceg is kérdéseket tett fel pesti villalakásában: „Mi volt a bűnünk? Az, hogy gazdagok voltunk? Hogy ismertük a nemzet hiteles történelmét, ezért nem lehetett félrevezetni bennünket?” Egyébként a főnemesség szenvedéstörténete 1944-45-ben kezdődött, és 1951-53-ban, a kitelepítések, bebörtönzések időszakában csúcsosodott ki, amikor csakugyan kézzelfogható közelségbe került az ezeréves elit fizikai megsemmisítése. Gróf Zichy Lászlóékat budai villájukból egyenesen egy libaólba telepítették Kasziba-tanyán, Polgár mellett. Tavasszal és nyár elején jól éltek, ilyenkor ugyanis László és a bátyja, Aladár kifosztott egy-egy madárfészkeket, vadtojás-lakomákat csaptak. Gróf Almásy Miklós első felesége, Déry Sári színésznő a kitelepítés alatt halt meg Mádon. Vakbélgyulladás vitte el, pokoli kínok között végezte. Nem kapott orvosi ellátást, mert senki sem merte vállalni, hogy segítsen egy grófnén. Ráadásul a halott asszony hosszú napokig feküdt egy parasztház udvarán, tornácán egy asztalra fektetve. Az illetékes hatóság késlekedett ugyanis a temetés engedélyezésével, valószínűleg félt a hatalom, hogy az üldözöttek néma tüntetéssé változtatják a szertartást. Ez klasszikus sorsdráma, Szophoklész Antigonéja jut róla eszembe. Íme az Antigoné magyar változata.

– Érték-e meglepetések, felmerültek-e olyan témák, amikre nem számított a főnemesekkel való beszélgetések során?

 – Igen. Például a szociális gondoskodás a nagybirtokokon sokkal erőteljesebb volt, mint amit előzetesen elképzeltem. A legtöbb helyen fizették az alkalmazottak társadalombiztosítását, nyugdíját, lakásokat építettek, sőt az egyik Hunyady gróf még komfortosította is a lakóépületeket. Hogy készültek-e statisztikák erről annakidején, nem tudom, így csak a saját „felmérésemre” hagyatkozhatom. Ugyanakkor odafigyeltek a főrangúak a szegényebb sorsú gyerekek iskoláztatására is, alapítványokat működtettek, különféle oktatási intézményeket támogattak. A 19. század végén báró Schell József vett egy birtokot kastéllyal a Tolna megyei Katalin-pusztán. Első dolga volt, hogy iskolát emeltetett, tanítót fogadott.  Másrészt meglepett, hogy arisztokratáink közül milyen sokan bekapcsolódtak az ellenállási mozgalomba, illetve a zsidók mentésébe a második világháború idején. Apponyi Virginia grófnő az 1944 nyarán Budapestre érkezett Raoul Wallenberg közeli munkatársa volt. Több főnemest koncentrációs táborba, főleg Dachauba hurcoltak a nácik, így tettek gróf Csekonics Ivánnal, gróf Sigray Antallal, gróf Apponyi Györggyel, báró Schell Péterrel és Pallavicini György őrgróffal. Két Pálffy gróf is részt vett az ellenállásban: Géza és József. Az utóbbit úgy fogták el, hogy a zsebében volt a szociáldemokrata Szakasits Árpád kiáltványa a munkásokhoz, amelyben általános sztrájkra szólítja fel őket, tiltakozásul a német megszállás ellen. Báró Atzél Ede egy robbantócsoportot szervezett, amely a Bécs-Budapest vasútvonalon tevékenykedett; ezzel azt akarta elérni, hogy minél kevesebb magyar fiatalt, illetve anyagi értéket vihessenek ki a nácik az országból. Odescalchi Pál herceg a barátaival három német katonai teherautót robbantott fel Budán.

– Nagy siker volt az Arisztokraták ma első kötete, a második is a boltokban van, és készül a következő. Hány darabból áll a sorozat?

 – A harmadik egyben a befejező kötet is lesz.

– Elfogytak az arisztokraták?

– Magyarországon száznegyven főnemes család él, ebből hatvan-hatvanötöt érdemes megszólaltatni, mert az ő sorsuk összefonódott a magyar történelem fontos eseményeivel.

– Mit tapasztalt, hogyan tekintenek manapság a történelmi famíliákra Magyarországon?

 – Általánosságban nem tudom, de amikor az első könyvemet írtam, egy magasan kvalifikált, a művészetekben járatos ismerősöm megkérdezte, min dolgozom. A válaszom után, azt kérdezte: mit akarsz te ezzel a "degenerált társasággal"? Megsértődtem, nem kezdtem el mesélgetni neki, hogy a magyar kultúra támogatói, hordozói sokáig jobbára csak az arisztokraták, a nemesség soraiból kerültek ki. Haydn, Beethoven, Victor Hugo rajtuk keresztül került kapcsolatba a magyarokkal.

– Hogyan alakult az itthon maradottak élete? Hogyan gondolkodnak most a származásukról? Volt bennük revánsvágy a rendszerváltás után?

 – Kevés olyan emberrel találkoztam közülük, akit annyira megtörtek, hogy el akarja felejteni a származását, de van ilyen. Egyikük kerek perec kijelentette: sajnálja, hogy arisztokratának született. Olyanok is akadtak, akik a mostani politikai helyzet miatt nem akartak megszólalni.

– Mitől féltek?

 

– Azt mondták, amíg a jelenlegi kurzus van hatalmon, addig nem akarnak nyilvánosan megjelenni, ezért nem is kerültek be a könyvbe. Találtam olyan erdélyi arisztokratákat, akik már Magyarországon élnek, és ők azzal utasították el a felkérést, hogy elegük volt a meghurcoltatásokból. Attól tartanak, ha most megjelenik valami az őket ért retorziókból, újból megtalálják őket. Rábukkantam egy panelházban lakó arisztokrata családra is: a csepeli lakótelepen él. Néhányan azért nem kívántak megszólalni, mert szégyellik jelenlegi szegénységüket.

 

 

 

– Akik vállalták a beszélgetést, azokat könnyű volt szóra bírni?

 – Ezek az emberek megválogatják, kivel ülnek le beszélgetni. Néhányan levizsgáztattak: órákig beszélgettek velem telefonon, amíg lemérték, hogy van-e elegendő tudásom a különböző történelmi eseményekről, a családjuk szerepéről, a művészetekről és csak utána mondtak igent a felkérésre.

– Ki volt a segítségére a történelmi családok válogatásban?

 – Sok hálával tartozom báró Gudenus János nemzetközi hírű genealógusnak.

– Voltak önjelölt főnemesek, akik szerettek volna bekerülni a könyvsorozatba?

– A világban igen nagy a kereslet a címek, rangok iránt az újgazdagok részéről. Léteznek álarisztokraták, de ők távol tartották magukat tőlem és a könyveimtől. Több módja van a megfelelő pedigré megszerzésének: a legegyszerűbb az, ha kurtán-furcsán kinevezik magukat valaminek. Rafináltabb megoldás, ha jó pénzért találnak egy levéltárost, aki keres egy kihalt arisztokrata családot, és valahol – több száz évvel korábban – beszerkeszti a megrendelő ágát a családfába. Nyugat-Európában nagy divat az adoptálás, vagyis hogy sok pénzért örökbe fogadtatja magát valaki egy jól csengő nevet birtokló főnemessel. Magyar arisztokraták részéről szerencsére ez a jelenség még nem tapasztalható, és hamisítás is kevés van: kicsi az ország, a főnemesi családok ismerik egymást.  

– Hogyan tekintenek az arisztokraták a rendszerváltozásra? Legfeljebb ötmillió forintnak megfelelő kárpótlási jegyet kaptak, ami nevetséges érték az egykori vagyonokhoz képest?

 – Esterházy Antal herceg szerint a rendszerváltozás meghatározó politikusai és gazdasági nyertesei nem akarták, hogy a hagyományra, kultúrára támaszkodó régi elit újjáéledjen; attól tartottak, hogy ez a réteg gátolja majd az ő érvényesülésüket. Romániában és Szlovákiában jobban kezelték ezt a kérdést. Kastélyokat, kúriákat, földeket adtak vissza az eredeti tulajdonosoknak, illetve az örököseiknek. Gáncsoskodnak ugyan a helyi hatalmasságok, de a kártérítési folyamat halad előre. Például a nyugatról Erdélybe visszatelepült Kálnoky és Mikes grófok mostanra életvitelszerűen berendezkedtek főúri lakjaikban. Magyarországról tért vissza fugadi kúriájába az ifjú Bánffy Farkas báró. Amúgy a kiterjedt Bánffy család összesen harmincezer hektár erdőt igényelt vissza a Kelemen- és a Görgényi-havasokban. Jómagam nemigen értem a rendszerváltozás utáni, hazai döntéshozóink szűkkeblűségét, hiszen például miért ne lehetne visszaszolgáltatni a rogyadozó kastélyokat, udvarházakat; előbb-utóbb úgy jár mind, mint gróf Széchenyi Viktor sárpentelei kastélya, amelyből már csak az alapok látszanak. A román vezetés meglátta és megragadta a lehetőséget, amely a magyar arisztokrácia kapcsolatrendszerében rejlik. Kálnoky Tibor gróf erdélyi, miklósvári kastélyában eddig ötször járt az angol trónörökös, Károly walesi herceg. Nálunk inkább az a jellemző helyzet, amit a Bécsben élő Festetics György herceg fogalmazott meg önmagára és az arisztokráciára nézve: „Magyarországon sokan ismerik őseink kiváló cselekedeteit, de érzésem szerint elsősorban a leszármazottat látják bennünk. El kell fogadnunk, létezik olyan szituáció, amelyben az ember se több, se kevesebb, mint leszármazott.”

Magyar Nemzet Magazin, 2009. május 9. szombat